Belső monológ

A szolgáltató és én mikor lehetünk egyenrangú felek?

2020. június 24. - belsomonolog

A szolgáltatóiparban dolgozó emberek egy része a kért nem kevés díj ellenében is valahogy Istennek képzeli magát. Mindegy milyen országban élő emberekről beszélünk, ez egy habitus. Szerencsére nem mindenki ilyen. Történetesen egy kellemetlen magyarországi helyzetbe csöppentem.

Egy ügyintézői szolgáltatást szerettem volna igénybe venni. Az igen magas díjat azért gondoltam kifizetni mert azt gondoltam, hogy a profiljuk és a sok éves múltjuk okán nekik elvileg kialakultabbak a kapcsolataik, pontosabban tudják, hogy mit és hogy kell intézniük, ennek pedig ára van. A tudás hatalom, így örömmel fizetek is érte.

Amiért viszont nem fizetek szívesen, az a következő:

Egy napon megjelentem személyesen, hogy megrendeljem a szolgáltatást és kiderült, hogy két iratot leszámítva mindenem ott van ahhoz, hogy el lehessen indítani az ügyintézést. Mivel másolat is elegendő volt, azonnal utánanéztem és végül emailben minden hiányzó iratot tudtam prezentálni ott helyben. Ez egy telefonnal és két mail küldéssel együtt kb 2 percet vett igénybe. Közben kérdeztem, hogy milyen átfutási idővel számolhatok, erre csak nagyságrendi válaszokat kaptam. Majd valami olyasmit, hogy haladjunk mert nagy a sor... Hogy mi? Ez nem az én időm? Na mindegy, úgyis végeztünk.

Megegyeztünk abban, hogy hívom, amikor megyek, ezt még aznap meg is tettem. Vagyis a találkozásunkat követően egyszer már felhívtam.

Nade, mivel nem kaptam egyértelmű időpontokat és elkészülési időt, bátorkodtam az ügyintéző hölgyet a találkozás előtti napon felhívni, hátha már tud közelebbit mondani. Na, és ott elszabadult a pokol.

Kiosztott, hogy neki nincs ideje velem „ennyit” beszélni, ő már mindent elmondott korábban. (Ez volt a második telefonom.)

És higgyem el, nem akar megbántani, de rajtam kívül ezt mindenki érti...

Amúgy meg valakije haldoklik egy kórházban és különben is...

Én mindent megértek, sőt, sajnálom is ezt a történést de nekem ehhez mi közöm? Én egy ügyfél vagyok, aki fizet. Ez nem más, mint egy üzleti kapcsolat. Nagyon is megértő és elfogadó vagyok, ha nem azzal kezdik, hogy én egy barom vagyok.

Szóval nem értettem, hogy most mi is van, ezért egy ponton megkérdeztem tőle, hogy hogy jutottunk idáig? Továbbra is lekezelő, sőt kioktató maradt, mondtam neki, hogy én csak választ kértem, hátha azóta jobban látja a napját.

Még az is lehet, hogy nem minden volt tiszta számomra, mert neki ez napi rutin, nekem pedig vadi új helyzet. Ha hülye is vagyok, a díjat kifizetem. A hülye is annyit fizet, mint az okos. Ha azt mondja, hogy ezért az árért nem jár telefonos segítség, eldöntöm majd, hogy akarom-e én ezt az egészet. Érdekes, a vitánk után tudott egy elég konkrét időintervallumot mondani...

Szóval nem értem ezt a hozzáállást, nem értem, hogy miért kéne úgy éreznem, hogy szívességet tesznek nekem, miközben ez egy szolgáltatás, amit én ki is fizetek.

De lehet, hogy velem van a baj. Pár nappal korábban egy szakszervizben kellett szintén elmondanom az ügyintézőnek, hogy amit ő csinál az neki mindennapos, nekem pedig igen ritka dolog ez a helyzet, vagyis a megvető és lekezelő stílusát abba is hagyhatná és elmondhatná számomra is érthetően a dolgokat. Valahogy ezután minden rendben ment.

Értem a frusztrációt, értem a kilátástalanságot, de az emberi rosszindulatot, a direkt gonoszságot nem értem és nem is szeretném megérteni.

Szomorú vagyok. Holnap találkozom ezzel a nővel és már előre rosszul érzem magam. Én, aki fizetek.

 

Nem viszem el, mert nem az enyém. Ennyi.

Egy esernyő nem, de egy telefon igen? Van határ egyáltalán?

Egy olyan történetem van mára, ami pontosan vissza fogja adni az érzést, amit ezen a blogon közvetíteni próbálok. Vagyis: miért olyan jó hely Ausztria, miért is van az, hogy sok éve már Bécs a legélhetőbb város.

Amikor turistaként érkezik meg az ember egy külföldi városba, azonnal kap mindenféle érzetet, benyomást. Sokáig azt hittük, hogy elég jól ismerjük az osztrák fővárost hiszen sokszor megfordultunk már ott, többször mint bárhol máshol. Nem mondanám, hogy ez naivság volt, inkább csak tényleg közel éreztük magunkat a helyhez és elhittük, hogy már ismerjük is. Amióta itt élünk, kiderült, hogy ez egyáltalán nem volt így. S hogy ez miért tud jó lenni? Azért, mert a hétköznapi történések során végre lassan tényleg elmondhatjuk, hogy kezdjük megismerni az itteni gondolkodást, lassan megértjük a valódi tartalmakat a történetek mögött.

Ismerősünk, kinek üzlete van Bécsben, egyszer csak kapott egy levelet a bécsi önkormányzattól, amiben a következő szerepelt:

  •  valaki talált (S-Bahnon, buszon, metrón, az utcán, valahol...) egy táskát, amiben van egy tablet és egy laptop
  • ezt a táskát leadták valahol, minek eredményeképp eljutott az önkormányzat talált tárgyak osztályára
  • vélelmezik, hogy a holmi az ismerősünké
  • 2 éve van rá, hogy bemenjen és igazolhatja, hogy az ővé a holmi vagy sem

 A táska és a laptop nem az ismerősünké, a környezetében megkérdezettek is rendre azt mondták, hogy nem hagytak el ilyen holmikat. Itt meg is állna az egész, ha nem gondolkodtatna el, hogy mi is történt itt tulajdonképpen?

  • valaki elhagyott egy táskát, benne egy tablettel és egy laptoppal (akármilyen korú is a két eszköz, kézzelfogható értéke van)
  • azt valaki megtalálta és nem haza vitte, hanem leadta egy olyan helyen, ahol tudta, hogy biztonságban lesz
  • ezután a hivatal elkezdett nyomozni
  • belépni a gépbe ugyan nem tudott az „ügyintéző”, de valószínűleg talált a táskában egy névjegyet, egy szóróanyagot , bármit, ami alapján vélelmezte, hogy az ismerősünk lehet a tulajdonos
  • ez az ember az önkormányzatnál megírt egy ezzel kapcsolatos levelet
  • végül pedig a holmit két, mondom két évre elraktározták

 Nem tudom, hogy ez mennyire általános Ausztriában, de azt tudom, hogy én is láttam már gazdátlannak tűnő holmit a vonaton Bécs mellett, amire nem csapott le senki, aki épp arra járt. Gondolom az is bekerült a talált tárgyak közé. De! tegye mindenki a szívére a kézét és úgy válaszoljon. Mennyi az esély arra, hogy mondjuk Budapesten egy járművön talált laptop és tablet bekerülhet egy olyan állami rendszerbe, ahonnan esélyes a holmi tulajdonoshoz történő visszakerülése? Nem állítom, hogy lehetetlen, de azért ez még itt is meglepett,, főleg a holmi vélelmezhető értéke miatt.

 

Prezentáltál már? Úgy értem: 8 évesen...

Cél: felkészülni az életre!

Ismét sulis sztorim van. Az a helyzet, hogy nap, mint nap lenyűgöz az osztrák általános iskolában tapasztalt gondolkodásmód a felnőttek részéről.

Nem tudom, hogy a pedagógusnak pontosan mennyi beleszólása van itt abban, hogy milyen módszerrel adja át a tudást, hogy mennyire lehet kreatív, de annyit tisztán látunk, hogy elég nagy a mozgástér. Jó példa erre például az, hogy az órarendben sok helyen „általános ismeret” néven van beírva az óra, ami lehet matek, német vagy akár más is, ez a tanártól függ. Illetve attól, hogy a gyerekek hogy érzik magukat, mennyire nyitottak erre vagy arra. Így előfordul, hogy egyik hétfőn két matek van egymás után, a másik hétfőn abban az időben pedig valami más. A tanító néni figyelembe veheti – és veszi is -, hogy milyen a gyerekek hangulata, mennyire fogékonyak az adott tárgyra. S valahogy így is megtanulnak mindent. Ebbe még az is belefér, hogy mondjuk egy órát a szabadban töltenek, mert tudja a tanító, hogy be fogják tudni pótolni, később. Megjegyzem, nem igen van beteg gyerek, elenyésző, hogy hiányzik valaki.

 A csemeténk idén kezdte a 3. osztályt, már egy éve vagyunk itt. Nem is tudom, erről szintén lehetne egy posztot írni:, most csak pár gondolat. Nagyon gyorsan és igazán eredményesen telt ez az egy esztendő. A leginkább szembetűnő, hogy míg én továbbra is tanulom a nyelvet, a gyermekünk már tudja. Ha bizonytalan vagyok valamiben, már őt is meg tudom kérdezni és nem kell aggódnom, hogy jó-e a válasz, mert tudom, hogy az. Ez (is) elmondhatatlanul jó érzés, hiszen beilleszkedett, szereti, vannak barátai.

 A sztorim, ahogy írtam is, ismét egy sulis történet. Kérlek Titeket, ha úgy vélitek, hogy ez otthon is gyakori – már nincs ilyen tapasztalatom -, írjátok meg, mert távol álljon tőlem az, hogy az ittlétet felmagasztaljam és az otthonit lehúzzam. Tudom, hogy Magyarországon is vannak fantasztikus dolgok, én most, és mindig is a különbözőségeket szeretném saját tapasztalat útján megmutatni, ami eddig nálam gyakrabban mutat pozitív értéket, mint negatívat.

Nemrég volt szülői, ahol a tanító néni elmondta, hogy egy érdekes dologra készül a gyerekekkel. 22-en vannak az osztályban, így 11 párost alkotva a kicsiknek egy meghatározott dátumtól kezdve időpontot kellett választaniuk egy feladatra. Na de mit is kell csinálniuk?

Minden párosnak kell készítenie egy A3-as méretű plakátot és ez alapján be kell mutassanak a tanító néni iránymutatása alapján egy szabadon választott állatot.

A tanító néninek, és persze egymásnak, kiállva. A plakáton lehetnek fotók és címszavak, semmi több. Az én csemetém a barátnőjével először a denevéren gondolkodott –mint kedvenc állat-, de aztán végül közösen a pókoknál maradtak. Már nagyon várják a közös munkát.

 Na de mi történik ezáltal? Mit ad ez a gyerekeknek?

 A 8 évesünk, s persze a többiek is az alábbi képességekre tesznek/tehetnek szert a feladat által, persze játékos   formában.

  • ki mernek állni az osztály elé
  • ki mernek állni a tanár elé
  • mernek beszélni az osztály és a tanár előtt
  • megtanulják egymást közt kiosztani a feladatokat egy közös cél érdekében
  • alapszinten megtanulnak előadást tartani egy számukra komfortos témában
  • megadott idő alatt képesek átadni üzenetet
  • felkeltik a többiek figyelmét, érdeklődését
  • összefüggő mondatokat képesek alkotni egy-egy leírt szó vagy kép alapján
  • összedolgoznak, együttműködnek, így megtapasztalják az azonosságokat és a különbözőségeket egymásban
  • időt szánnak a kutatásra, terveznek
  • elkezdik megérteni, hogy milyen ereje van a csapatnak
  • a kutatómunka által mély ismeretre tesznek szert az adott állatról
  • figyelnek a többiekre, értékelik az ő munkájukat is, mert tudják, hogy mi meló van benne
  • mernek hibázni
  • biztosan lehetnek abban, hogy a kutatásuk okán ők a leginkább felkészültek az adott témában, ezáltal magabiztosabbak lesznek
  • plusz az én gyerekem ezt egy év nyelvtanulás után németül teszi, ami tovább erősíti a csoportban kialakított, egyébként már most is igen jó helyét

Mi annak idején semmi ilyesmit nem tanultunk az iskolában, de még a középiskolában és a főiskolán sem. Az én felnőtt életem egy része szólt és szól arról ma is, hogy kiállok emberek elé, előadok, beszélek. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, igen sokat kellett tanulnom, főleg autodidakta módon. Az előadásmódomat úgy tudtam fejleszteni, hogy az esemény után kaptam hideget és meleget is, tanultam a hibáimból illetve néztem a nagy előadók technikáit. Ezt mondjuk teszem ma is. De milyen jó lett volna, ha már kisiskolás korban kialakították volna bennünk, hogy merjünk önmagunk lenni, hogy hibázhatunk is mert abból sokat tanulhatunk. Az is jó lett volna, ha tudjuk, hogy értékes lehet az, amit mondunk, hogy megérezhetjük milyen jó érzés, hogy figyelnek ránk s persze azt is, hogy a munkának igen is lehet jó a gyümölcse. Örömmel tölt el, hogy a gyermekemnek ez már ilyen kis korban megadatik, mert ezáltal is több lesz, s segíti, hogy igazán eredményes felnőtt legyen.

Az osztrák ember nem barátkozik idegennel?

Csak amíg Te nem lépsz...

Ha gyermeked van, az sok mindenre hat katalizátorként. Ausztriában élünk. Nem régóta, tavaly augusztusban jöttünk. A gyermekünk már túl van ez első tanéven. Már a tény is sokkoló, hogy ilyen gyorsan telik az idő, de ennél mélyebb érzést kelt bennünk a tény, hogy milyen lazán vette az akadályokat. Az első napon még csak húszig ismerte a számokat németül, be tudott mutatkozni, el tudta mondani, hogy hol lakik, mára pedig szinte úgy beszél, mint a kortársai. Mindenről. A kiejtése parádés. Megmaradt a rá jellemző kezdeményezőképessége is, így különösen izgalmas élmény őt nem csak németül csacsogni hallani, de azt is látni, hogy 4-5 osztrák barátjánál irányító szerepet is betölt. A minap is, mikor bulit tartottunk – ez a poszt tulajdonképpen emiatt készült -, a mi magyar lányunk és az itt lévő öt osztrák kisgyerek a medence mellett tartott nekünk, felnőtteknek előadást, amit a mi gyerekünk vezetett fel. Ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el, pedig az igazgató és a tanító néni is mondta, hogy év végére beszélni fog. Csak a szintjét nem tudtuk, ezen kicsit ők is meg vannak lepve, mint utóbb kiderült.

Annak, hogy gyermekünk így és ilyen gyorsan beilleszkedett, számos hozadéka van. Jönnek hozzánk a barátai s ő is eljár néhány gyerekhez. Az egyik helyi barátjánál már kétszer aludt is, egy alkalommal ő is nálunk. Nálunk, akik egy éve még nem voltunk itt, s igenis idegenek vagyunk nekik.

Amikor eljöttünk, sok helyről hallottuk, hogy majd milyen nehéz lesz a beilleszkedés. A nyelvtudás egy dolog, de az osztrák nem barátkozó. Lehet, hogy a kisváros hatása, de mi nagyobb társadalmi életet élünk itt 10 hónapja, mint „otthon”. Pedig soha nem volt kicsi a baráti körünk.

Az említett kerti partyra 6 családot hívtunk el, volt köztük egy magyar is. Egy idősebb párt a szomszédból, a velünk szemben lakó kétgyerekes csapatot, a magyar családot és három olyat, akik gyermeke egy osztályba jár a mi gyermekünkkel.

Minden család eljött s úgy tűnt, hogy jól is érzik magukat. A legutolsó ember hajnali 2-kor ment haza, a legkorábbi 11-kor. Nem volt feszengés, nem volt kérdés. Ettünk, ittunk, jót mulattunk.

Az est folyamán a közvetlen szomszéd férfitagja megkérdezte tőlem, hogy, az itteni osztrákok ugye már régi barátaink? Nem, mondtam, őket itt ismertük meg. Az összeset? - kérdezte tovább némi elismeréssel a hangjában. Mondom, igen, kb az év második felétől vagyunk kapcsolatban.

És a magyar család, ők biztosan régi barátok, ugye? Hát nem, mondtam, őket is innen ismerjük. Annyi, hogy velük kicsit korábban indult az összejárás és előrébb is járnak a barátság létránkon de újak ők is.

Ha neki új volt ez az élmény, képzelhetitek, hogy nekünk mennyire az volt.

 S ha ez még nem lenne elég...

A buli során kiderült, hogy másnap koncertre megyünk. Az egyik anyuka nagyon lelkes lett, egyúttal sajnálta hogy ő lemarad róla. Spontán jött, de mondtam neki, hogy akár el is jöhet velünk. Vagy találkozhatunk ott is, Bécstől egy órára lesz a koncert. Kérdezte hogy nézne ki, ha velünk jönne.

Háát, mondtam, elég zúzósan, mert ugye a koncert csak este lesz, de mi reggel elindulunk a gyermekünkkel a Balcsira a mamához, ott leszünk egy kicsit, aztán megyünk vissza csak Ausztriába a fesztiválra. Ez így kb azt jelenti, ha velünk jön, reggel 9-től kb hajlani 2-ig leszünk együtt, a legtöbb időt összezárva az autóban. Azt hittem, hogy elkedvetlenítettem, de nem. Ott helyben nézett jegyet, megvette és másnap felvettük a főutcában lévő kávézó előtt. A nap remekül, már-már barátian telt. Igazából nem is találok szavakat rá, hogy milyen egyszerűen ment. Ja, és ő az az anyuka volt, akivel a mi bulink előtt csak köszöntünk egymásnak.

Nem tudom, hogy ez mennyire általános, nem tudom, hogy más miért nem ezt éli meg, azt viszont tudom, hogy nagyon hálásak vagyunk a környezetünknek, akik segítik a beilleszkedésünket, s egyúttal magunkra is büszkék vagyunk, hogy nyitottak, kezdeményezők vagyunk és nem megyünk mindenáron alájuk csak azért, mert mi vagyunk az újak. Szemlátomást működik a dolog.

Ha eddig nem éreztük volna magunkat jól, ami nem igaz: mostanra szinte itt vagyunk otthon.

 

 

 

 

Miért nem kell a magyarnak a használható tudás?

A tudás, ami nélkül nem is lehet igazán labdába rúgni Ausztriában.

nemet-nyelvtudas.jpg

Az elmúlt időszakban kétszer egy hónapos intenzív német nyelvtanfolyamon vettem részt Bécsben. Hétfőtől péntekig, reggel 9-től negyed egyig volt a képzés, nem ok nélkül hívják intenzívnek. 

A szintfelmérő elég komoly volt, meggyőzött, hogy jó helyre kerülök, velem közel azonos szinten lévő emberekkel leszek egy csoportban. A tanárom egy egyébként német származású nő volt, aki az eddigi életem legjobb tanára címre jogosult. Kellően dinamikus, a csapatot szuperül összetartani képes, ugyanakkor elég szigorú is ahhoz, hogy senki ne érezze, hogy üdülni jött drága pénzen a suliba. Nagyon sokat tanultunk tőle. Nagyon sokat!

Külön pozitív meglepetés volt, hogy a tananyag kifejezetten az itt élő külföldieket érintő problémakörökre, hétköznapi eseményekre épült. Nem volt a képzés során semmi felesleges sallang, nem voltak üresjáratok és a nyelvtan is elég nagy hangsúlyt kapott. Külön érdekesség volt, hogy a német és osztrák nyelvi különbözőségekre is kitért a tanár, ami megint csak a mihamarabbi beilleszkedésünket segítette.

Egy nagyon furcsa dolog azonban volt az ott töltött két hónap során, amit nehezen tudok megérteni. A csapatom nemzetközi volt, korosztályban igen eltérő, volt húsz és ötve éves is. Az alábbi országokból jöttek az emberek tanulni:

  • brazil lány
  • argentin lány
  • amerikai fiú
  • indiai fiú
  • szerb fiú
  • bosnyák fiú
  • fülöp szigeteki lány
  • ukrán lányok
  • francia lány
  • olasz fiú
  • chilei fiú
  • bangladesi fiú
  • kínai lány

Szóval a furcsa dolog a következő. Az ott töltött két hónap során voltak, akik nem jöttek egy idő után és volt, aki később csatlakozott csak be mert így tudta időben megoldani ezt az egyébként tényleg intenzív képzést. Viszont soha, egy alkalommal sem volt magyar érdeklődő rajtam kívül. Megkérdeztem a tanárom és ő is azt mondta, hogy nagyon ritka, hogy magyarok iratkoznak be. Tévedés ne essen, én nem találkoztam román, cseh és szlovák emberrel sem, de mivel igen nagyszámú magyar közösség él Bécsben, s mert naponta látom a közösségi csoportokban, hogy alig némettel keresnek jó állást, nem értem, hogy miért nem képezik magukat? Persze tudom, hogy ez csak egy iskola a sok közül, de mert jó híre van, árban elfogadható, metróvonal mellett van a belváros közelében, ha nem is statisztikus az adat, de azért valami általánosság így is levonható, ha az elmúlt években alig volt magyar beiratkozó… Mindezt úgy, hogy a világ minden tájáról érkező csoporttársaim jelentős része kiválóan beszél angolul - nem úgy a magyarok - , amivel eléggé elboldogulnak. Vagyis miért érzi úgy egy chilei, egy brazil, egy ukrán, egy szerb vagy egy olasz, hogy kell neki a német az itteni boldogulásához és miért nem érzi ezt a magyar? 

Mindezt úgy, hogy tudjuk: a magyarországi általános -és középiskolai nyelvoktatás nem világszintű. 

Ami biztos: én még visszamegyek a suliba, mert az eddigi tudás mellett speciális nyelvtani fordulatokat és az osztrák szokásokat is megtanulom, arról nem is beszélve, hogy igen nagyszámú nemzetközi kapcsolati tőkét lehet építeni. A csapat néhány tagjával azóta is csevegünk, találkozunk.

Az fogalmazódott meg bennem, hogy a magyar virtus érvényesülhet egyébként itt is. A megoldjuk okosban elv. Hogy mi mindenkinél klasszabbak vagyunk, hogy nekünk nem kell segítség, akkor is pengék vagyunk. Vagy mi ez? Mondjátok meg!

 

 

38 év 38 percbe zárva

Vajon elég-e a halál előszobájában megbánni az elszalasztott lehetőségeket?

 magany2.jpg

Az elmúlt 38 évben szinte alig találkoztam az apámmal. Amikor pont ennyi évvel ezelőtt elhagyta anyukámat egy nemzésre képtelen nőért, a szívét is megkeményítette. Nem mutatott lelkifurdalást, hogy anyukámat három kisgyerekkel – 6, 4 és 3 éves – hagyta magára, elkezdte élni az immár gyerektéren biztonságos hedonista életét. Az egész gyermekkorom azzal telt, hogy próbáltam hozzá közel férkőzni de mindig falba ütköztem. Testvéreim szintúgy. Őt az sem rázta meg, hogy az anyánk végül annyira nem tudott mit kezdeni a helyzettel, hogy elvettek tőle és nevelőotthonba kerültünk. Aztán sok év után elfogadtam, valamennyire feldolgoztam a dolgot, amiben a társam, életem értelme nagyon sokat segített. Új családot alkottunk, igyekeztünk szüleink hibáiból tanulni, s hinni benne, hogy mi majd jobb szülők leszünk. Remélem, hogy így van.

8 évvel ezelőtt megszületett a gyermekünk. Én soha nem beszéltem neki az apámról, sok jót nem tudtam volna mondani. Aztán tavaly november közepén bekérdezett:

- Neked meghalt az apukád?

Teljesen jogos volt a kérdés, de egy kicsit lefagytam.

– Nem, dehogy, él...

Ok, - folytatta – miért nem láttam még?

Magamhoz öleltem és mondtam neki náhány számára is emészthető részletet. Azt reméltem, hogy elég nagy hatása volt az előadásomnak és itt vége is lesz, de persze nem így lett.

Pár perccel később jött a sokk. – Én szeretnék vele találkozni. Elmegyünk hozzá Karácsonykor?

Oh. És megint csak Oh.

Nyeltem egyet, majd ezt mondtam neki:

- Neked minden jogod meg van ahhoz, hogy találkozzatok, ő a nagyapád, megszervezem a dolgot.

Napokig rágódtam, nem tudtam rávenni magam. Majd gyermekem újra rákérdezett. – Na, beszéltetek már? Megyünk Karácsonykor?

Nem volt mit tenni, aznap délelőtt, míg ő a suliban volt, felhívtam őket. Nem részletezem ezt tovább, de a lényeg, hogy találkoztunk. Kicsit mindenki zavarban volt, de mindent összevetve egész jól sikerült. Benne volt, hogy még lehetnek közös találkozók, hogy Húsvétkor vagy nyáron elmehetünk újra egy kicsit...

Aztán január 10-én apám kórházba került. Egyre másra derültek ki a nagyobbnál nagyobb bajok, 28 napos kórházi léte során talán 3-4 napot volt osztályon, az idő nagyrészét műtőben és az intenzíven töltötte.

Ausztriában élek, nem tudtam – nem is akartam - korábban megoldani, de február 20-án délután meglátogattam. Mint kiderült, már osztályon tudtam vele találkozni, aznap reggel vitték át az intenzívről.

Egyedül volt a kórteremben, szó szerint kiterítve, mellkasszorítóban takaró nélkül és egy nagy pelenkában. Sokkolt a látvány és furcsa érzéseim adódtak. Itt vagyok egy általam szinte soha sem ismert férfival, aki velem kapcsolatban hasonlókat érezhet. Zavarban volt ő is, én is. Aztán furcsa mód az ott töltött kb. 38 perc úgy telt, ahogy az elmúlt 38 évnek telnie kellett volna.

Fogta a kezem, puszilgatta, nem akart elengedni. Elmondta, hogy szeret és mondjam meg a testvéreimnek is, hogy szereti őket. Mondta, hogy fél a haláltól. Biztattam, mondtam, hogy azzal, hogy kikerült az intenzívről, a nehezén már túl van, innen kezdve kell még egy nagyot küzdeni, hogy mihamarabb felépüljön és pikk-pakk otthon lesz. Ő is így remélte. Majd megbeszéltük, hogy tavasszal találkozunk nagycsaládilag, mert nagyon örülne neki. Soha nem volt ilyen érzelmes, ilyen kitárulkozó. Még nagyon gyenge volt, ezért a nővér által hozott tápszerrel és vízzel itattam, nevetgéltünk, hogy nem ihatja túl gyorsan a neki ízletes csokis italt, mert meghajthatja, de csak kikönyörgött egy újabb adagot és ezen a körülmények ellenére is jót derültünk. Megpusziltam a homlokát, az arcát, elmondtam, hogy mi is szeretjük, majd eljöttem. A kocsiból még felhívtam a testvéreimet és elmondtam apám üzenetét, majd azon elmélkedtünk, hogy tavasszal, mikor már jobban lesz, majd mondja-e újra?

Másnap egész nap dolgoztam, délután a szállásomom ért utol a felesége hívása.

Szia – mondta, azért hívlak, mert apukád ma délután meghalt.

Lefagytam. De hiszen én tegnap még beszéltem vele, teljesen magánál volt.

Később azt is megtudtam, hogy velem beszélt utoljára. Megvárt. Ezt a legnehezebb feldolgozni. Délután már nem volt nála más, reggel pedig már nem volt eszméleténél, mikor a felesége bement hozzá. Aztán olyan délután négy körül ment el. Örökre.

Most a temetésre készülök. El szeretném mondani, hogy megbocsátottam számos dolgot, de felejteni nem tudok. Nem tudom elfelejteni, amikor...

  • a korábban megbeszélt időpontban olyan 8 évesen, magammal húzva a tesóimat az ajtón lévő kisablakot a feleség kinyitja, majd közli, hogy apátok nincs itthon, menjetek szépen haza. A kisablak villámgyors becsapása előtt még láttam apámat átsurranni a konyhába...
  • már 3 hónapja voltunk nevelőotthonban, mikor kiderült, hogy apánk oda szállít húsárút. Egy alkalommal a konyhás néni nem engedte el, míg valamelyikünkkel nem találkozik, végül engem hívtak fel a suliból. Nem emlékszem sok mindenre abból a találkozásból de azt később megtudtam, hogy már nem ő szállítja a húst, átkérette magát egy másik járatra...
  • álltam a buszmegállóban, ő épp arra jött a teherautóval, amit vezetett, intettem neki, ő a szemembe nézett és ment tovább...
  • hogy több alkalommal említette, hogy ő az állatokat jobban szereti az embereknél...
  • hogy szentül hitte – mert kimondta -, hogy a gyerektartás megfizetésével tulajdonképpen ő letudta a feladatát (az csak mellékes epizód, hogy nem gyakran fizetett, inkább nem, mint igen)
  • hogy nem volt ott a szerelmi csalódásoknál, az iskolai problémáknál, a színházi –és médiasikereimnél, a gyermekünk születésénél, hogy soha nem látta az otthonunkat, hogy soha nem hívott, soha nem keresett...

Halottról jót vagy semmit. Tudom. Ahogy azt is, hogy ez ki kellett írnom magamból. Így valamivel könnyebb. A temetést nem várom, szívem szerint el se mennék. Persze ott leszek. De mi leszünk a szegény gyerekek, akikről a legtöbben nem tudnak semmit, s nekem nem lesz kedvem és időm elmondani, hogy milyen egyedül voltunk szülők nélkül. Aztán a sors vagy a jó Isten úgy alakította, hogy én legyek apámmal az utolsó óráiban, én legyek az utolsó képe.

38 percben megtapasztalhattam, hogy miről maradtam le az elmúlt 38 évben s ezért valahol hálás vagyok. Így tiszta szívemből kívánhatom: Apám, nyugodj békében!

 

Ki az igazi osztrák?

Ha már itt tartunk: ki magyar, ki amerikai vagy épp angol, s mitől az?

borszinek3.jpg

Bécs mellett élünk, a mindennapi teendők miatt elég keveset járok be a városba. Most, hogy már az egész város tele van adventi vásárokkal, s mert be kell szerezni ezt-azt az ünnepekre, elmentem a Naschmarktra, mert egy bizonyos, ott biztosan beszerezhető dolgot kerestem. (A Naschmarkt egy piac két metrómegálló között a felszínen. Igen kedvelt turistalátványosság. Jellemzően a keleti irány dominál. Humusztól és olívabogyótól kezdve a szárított gyümölcsökön át a húsokig, halakig mindent árulnak, apró ajándéktárgyak, bőrárúk és némi ruhanemű is beszerezhető.)

Ahhoz képest, hogy péntek délelőtt érkeztem elég sokan voltak, így nem mindig tudtam a sorban ütemesen haladni.

Egy ponton még inkább összeverődtek az emberek és többedmagammal arra lettem figyelmes, hogy óriási a kiabálás. Na de egy kis kiabálás a zömmel keleti (pl. török, arab) eladókkal bíró piacon nem ritka, sőt, hiszen folyamatosan kóstoltatnak, hogy nála vedd meg a dolgod, azt pedig halkan nem igen lehet. De ez valahogy másnak tűnt. Elkezdtem a hang irányába menni. Olyan közel sikerült jutnom, hogy a vita gócpontja mellett találtam magam. Látva a szitut, amint lehetett el is vonultam pár hasonlóan megrémült emberrel együtt a legközelebbi kereszteződéshez. A jelenet persze innen is jól kivehető volt, annyi különbséggel, hogy némiképp biztonságban éreztük magunkat.

Hogy pontosan hogy indult a vita, nem tudom. Azt láttam, hogy egy olyan közel 50 éves, nagyon csinosan felöltözött, kalapot és bőrkesztyűt viselő osztrák ember (a vevő) és a szárított gyümölcs pult mögött álló erősen töröknek kinéző fiatalember (az eladó) önmagából teljesen kifordulva üvölt egymással németül. Valami olyan lehetett - ahogy próbáltam kivenni a veszekedésüket - , hogy a vásárló úriember hozzáért a gyümölcshöz – amit nem szabad -, majd még talán valamit be is szólt az eladónak és távozni készült. Az eladó mondta neki, hogy nem kéne piszkálni a dolgokat, ha nem veszi meg, pláne nem mert így nem tudja eladni másnak. Innen kezdve aztán elszabadult a pokol. A vásárló minősíthetetlen hangnemben és hangszínben, fenyegető gesztusokat téve pocskondiázta az eladót. Az eladó sem fogta vissza magát, továbbra is kiállt amellett, hogy az áruhoz nem nyúlkálunk. És ezen a ponton történt egy olyan dolog, amit én az elmúlt 24 év alatt, amióta kijárok ebbe a városba, nem láttam és nem hallottam.

A vevő egyszer csak azt kiabálta az eladónak: - Én osztrák vagyok! Erre az eladó, mondta hogy ő is az. A vevő ismét visszavágva közölte a törökkel - aki pont olyan akcentus nélkül nyomta a nyelvet és érződött, hogy talán már ide is született -, hogy márpedig ő is osztrák. Ekkorra megjelentek az eladót segítő más árusok, akik közül egy férfi kifejezetten arra törekedett, hogy nyugodjanak le a kedélyek. Ez annyira nem sikerült, hogy a vevő elkezdett összeverekedni vele. Egy kicsit nekinyomultak a szemben lévő üvegpultnak, páran felsikítottak a közelben, bennem is kicsit meghűt a vér az indulatokat érezvén, mikor a vevő elkezdett kiabálni, hogy Hilfe, hilfe! Kérdezték tőle, hogy milyen segítséget kérsz ember, Te kezdted és még most sem mész el, mi a célod ezzel az egésszel?

És akkor az eladó úgy döntött, hogy tárcsázza a rendőrséget és ezt elmondta a vevőnek is. A többiek is helyeseltek, úgy tűnt, hogy ezt már csak ilyen segítséggel lehet rendbe tenni. A vevő előszőr ezzel teljesen egyetértett, majd igen hamar elkezdett kellemesebb hangon beszélni az eladóval és a segítségére siető férfiakkal. Lassan lecsendesedtek az indulatok, az eladó nem hívta a zsarukat, a vevő meghallgatta az eladó álláspontját majd elnézést kérve távozott.

Mi, akik körülöttük álltunk, hagytuk a vevőt elsietni, többen értetlenül összenéztünk, az árusok folytatták a munkát s mi is mentünk az utunkra.

Nem szeretném megfejteni a történetet, át is adom a szót a kedves olvasónak.

 

Kinek mit jelent a meztelen teste?

Ha van hozzá kedve, gusztusa, van mit tanulnia tőlük.

 

Már többször írtam arról, hogy milyen jó dolgok vannak Ausztriában, mik azok a tények, amik miatt könnyű igazán élhetőnek érezni a legtöbb helyzetet. Most egy olyanról lesz szó, ami inkább ízlés és gusztus dolga. Ami biztos: nekem még szoknom kell.

Az otthoni uszodákban vannak a férfi és női öltözők, ahol kényelmesen átöltözhet az ember fia/lánya. Itt ez már nem divat. A legtöbb uszoda öltözője koedukált, ami annyiban árnyalt, hogy az öltözőszekrényes sor végén általában megtalálható egy zárható öltözőkabin is. (olyan harminc szerkényre van egy ilyen kabin)

A sokadik alkalommal tűnt csak fel, hogy ezek az öltözőkabinok mindig üresek. Nem volt, és azóta sincs olyan alkalom, hogy lenne bennük valaki, akikor épp bemennék.

Minden egyes alkalommal láttam, hogy hol kettő, hol öt ember öltözik vagy vetkőzik a mi sorunkban, de mert mindig sietni kell a gyermekemmel az úszásórájára, valahogy csak magunkra fókuszáltam eddig.

Mígnem egyik alkalommal nagyon meglepődtem. Egy nő – olyan jó 45 éves teltebb alkatú – állt a szekrényével szemben anyaszült meztelenül. A törölközőjét ledobta és arra állva kezdett készülődni. Még csak nem is csinált úgy, mintha el akarná takarni magát. Azt gondoltam akkor, hogy ez egyedi dolog, főleg akkor, mikor a nő elkezdte a szekrénnyel szemben állva tetőtől-talpig bekrémezni magát. Igen, olyan is volt, hogy a bokájáig hajolt, mert épp a lábfejét masszírozta a krémmel. Nehéz volt nem nézni, tőlem ugyanis másfél méterre állt csupán.

Kisvártatva előkerült egy középkorú fickó is, aki a nőre szinte rá sem nézve maga is elkezdett átöltözni az utcai ruhájába. Mondanám, hogy a pasi eltakarta magát, de nem lenne igaz. A törölközője úgy-ahogy volt csak rajta, némi szárítkozás után már repült is le a fürdőnadrág és cserélt helyet az alsógatyával.

Na jó, biztosan valami front van, hogy ma ilyen kitárulkozók az osztrákok, én megyek is a gyerekemmel a kabinba - gondoltam. Mindenesetre érdekes élmény, meg is osztottam a látottakat a környezetemmel.

Aztán jött a hét második fele, mikor újra úszni vittem a csemetémet, s mit látok megint? Hát persze, minden sorban pucérkodó embereket.

De nem, ez már nem a front, ez itt kérem a kultúra része – esett le a dolog. Innen kezdve már azt is megláttam/észrevettem, hogy mennyire nincs testképzavaruk az itt élőknek. Míg nálunk egy teltebb nő már bikinit sem mer felvenni, addig itt a 130 kg-os csaj nem hogy bikinit hord, de az sem hozza zavarba, hogy látják mindenét öltözés közben.

Nem mondom, hogy nem zavar, mert de. Viszont nagyon imponál, hogy a test, mint olyan, ebben a népcsoportban olyan természetes dolog, ami mindenhol az kellene legyen. A gyermekem már több ízben mondta is, hogy engedjem el ezeket a frusztrációkat és én is öltözzek ott, de nekem ez nem megy. Még nem. Mi nem így szocializálódtunk. Nekünk nem magától értetődő ez a dolog. Ha ezen egyszer túl is lépek, azon most még nagyon nem tudok, hogy mindezt átéli a gyermekem is. Mert egyrészről nagyon szimpatikus és emberi, sőt, lehet, hogy igen jó alap ez az attitüd arra, hogy elfogadóbbak legyünk egymással. Másrészt meg zavar, hogy a kiskamaszom idegen férfiak és nők meztelenségét stíröli. Mert persze hogy kíváncsi, én sem bírom megállni, hogy ne pillantsak erre-arra. Sőt, van hogy kifejezett esztétikai élményem is akad, mert nem csak a kevésbé szépek állnak ki itt a rivaldafénybe. De ez sem segít a kusza érzéseim kitisztázásában. Úgy vélem, hogy az otthoni szűlő-gyermek viszonyban a meztelenkedés egy bizonyos pontig normális, de ez még nekem kicsit sok. Felmerül az a kérdés is, hogy akarom-e, hogy az ő kis meztelen testét nézzék mindenkorú férfiak és nők? Hát nem akarom! Főleg a sokasodó pedofilbotrányok miatt nem. S persze, tudom, szaunázni is meztelenül mennek az osztrákok és a németek, ezért nem is mentem közéjük eddig, volt döntési helyzetem. Itt az uszodában viszont úgy látom, hogy nincs. Itt ez a rend. Én elvonulhatok de látni fogok mást akkor is, ha az nekem nem tetszik. Pont.

Még szoknom kell ezt a szitut és nem tudom, hogy sikerül-e majd valaha is elfogadnom. Ha igen, megírom, mert az tuti, hogy érdekes és nagy élmény lesz. :-)

 

 

 

 

Furcsa védelem az osztrák iskolákban.

Azt sem gond, ha lejár, majd kicserélik.

radioaktiv_720x600.jpg

Na jó, ez már lassan nekem is kezd sok lenni…, mindennek van határa.

Hogy mégis mitől vagyok én már megint - pozitívan - kiakadva?

Gyermekünk tanítónője egy paksamétát adott a kezembe pár napja. Volt benne egy Magyarországon is bevett szülői hozzájárulás arról, hogy a suliban készült képek kikerülhetnek-e a honlapra, egy az elkövetkező időbeosztást tartalmazó leírás, és egy olyan irat, amit előszőr nem is tudtunk hová tenni. Igazából ez is egy hozzájárulási nyilatkozat volt, na de miről?

1986 tavaszán a csernobili atomreaktor baleset következtében pl. Magyarországot is három nap múlva elérte a radioaktív szennyezés. A sugárzás egyik kimutatható negatív hatása a pajzsmirigyrák, ami megelőzhető kálium-jodid tabletta szedésével. Ehhez persze az kell, hogy a sugárzás még ne érje el az ominózus légkört.

A harmadik irat erről, és a megelőzésről szól. Pontosabban: ha az Ausztriát környező országok valamelyikében atomreaktor baleset következne be, az iskola felkészült arra, hogy a szülői hozzájárulással rendelkező gyerekek megkapják azt a tablettát, aminek hatására 0 %-ra csökkentethető a gyerkőcöknél a pajzsmirigyrák kialakulása.

Persze most felmerülhet, hogy vajon az osztrákok milyen félősek, mennyire túltolják az elővigyázatosságot. Nekem ez mégis nagyon mást mond. 

  •  egy esetleges atomreaktor robbanást követően rendelkezésre áll legalább annyi jódtabletta, amennyi gyerek megtalálható az iskolákban - országos értelemben persze (azt sem gond, ha lejár, majd kicserélik)
  • a megelőzéssel fellépnek a gyermekek egészségügyi védelme érdekében
  • ezzel összefüggő, hogy a későbbi kórházi és egyéb kezelési kiadásokat is csökkentik

Ebben a sztoriban mindenkinek annyi van, amennyit belegondol. Pont.

 

 

Mit ad 50 perc egy osztrák iskolában?

Nyugalmat, amire lehet építeni.

kezdodik_az_iskola.jpgElkezdődött a suli. Ebben a témában számos írás születik majd, tudom. A szülőknek vannak ezzel kapcsolatos érzéseik, megéléseik, amit egyszerűen muszáj kiírni magukból. Hát nekem is akadt témám, de nem a magyar élmények kapcsán. Három hete költöztünk Ausztriába. Gyermekünk most kezdte a második osztályt. Erről mesélnék egy rövidet.

Jobb lett volna, ha már az elsőt is itt tudja kezdeni, de így legalább van összehasonlítási alapom.

Mivel a gyakorló szülők és nagyszülők tudják, hogy mi van otthon, én most csak az itteni élményeket osztom meg. 

Beiratkozni egy héttel korábban volt lehetőségünk, az igazgatónő fogadott minket személyesen. Lemásolta az iratokat, elmondta, hogy mire lehet számítani, s közben minden harmadik mondata a gyermekünknek szólt. Kérdezte a hogylétét, van-e állata, mennyit ért németül? Ő persze meg volt illetődve - egyébként csak pár hónapot tanult, vagyis nem beszélni a nyelvet -, de az igazgatónő csak bevonta továbbra is a beszélgetésbe. Ettől gyermekünk egyre oldottabb lett s visszaválaszolta az általunk mondott szöveget. 

Kaptunk néhány papírt a tudnivalókról, amik az alábbiakról szóltak. 

  •  az első tanítási napon, szeptember 3-án a gyerekek 9:50-kor hazamehetnek!
  • tanszereket, táskát ezen a napon még nem kell vinni!
  • aki katolikus, és szeretne, elmehet a misére, ami kb. tízig tart, a többiek ez alatt vagy hazamennek vagy felügyelettel az iskolában maradhatnak
  • az első héten még haza lehet menni ebéd előtt is, ez a másodikosoknak 11:45-kor van
  • a második héttől is 11:45 a tanítás vége, négy órájuk lesz
  • onnan kezdve minden délután lesz valamiféle kézműves foglalkozásuk az ebéd utáni, és a házi írás közötti időben

Ennyit tudtunk kb. Beszereztük az előírt dolgokat és vártuk a startot.

Gyermekünk - megjegyzem velünk együtt - kellően ideges volt már napok óta, amit igyekeztünk mindenféle jópofa élménnyel enyhíteni nála. Előző este még egy kis sírás is volt, az alvás sem ment egyszerűen, de végül a nagyon sok együtt érző szó és ölelés segített.

A suli előtt hatalmas tömeg hömpölygött, picikénk nyomult előre a tömegben, látszott rajta, hogy a félelme mellett megjelent a kíváncsisága is.

A termük a másodikon van, hamar megtaláltuk. Aztán jött az első meglepetés. A tanító nénit mi már láttuk képről, ő minket azonban soha. Mégis, mikor megjelentünk az ajtóban, tudta, hogy kik vagyunk, a gyermekünket a nevén köszöntötte. Három új gyerek is van az osztályban, így különösen jó érzés volt ezt megélni. Mármint, hogy ez a nő készült! 

Picikénk leült, egy ideig egyedül volt a választott padban, majd egy kislány mellételepedett.

Eljöttünk. Nagyon kíváncsiak voltunk a benyomásaira, ami mindösszesen 50 percnyi lehetett.

Mikor visszaértünk, már az egész osztály jött le a lépcsőn, gyermekünk teli szájjal mosolyogva érkezett. Kisvártatva azt is megtudtuk mik történtek az alatt az 50 perc alatt:

  •  Minden gyerek asztalán volt egy ajándék csíptető és egy radír, amit természetesen elhozhattak.
  •  Két kisgyerek segített kislányunknak kipakolni a holmiját - mert még nem tudta, hogy mi hová való -, s erre  önként jelentkeztek a gyerekek.
  •  A tanító néni bemutatta az új gyerkőcöket, ezután egy szőnyegre leült az egész csapat, ahol a tanító mesét olvasott. Utána, aki akart, mondott magáról pár mondatot. 
  •  Egy kisfiú elég sokat késett, idegeskedés nélkül lepakolt és csatlakozott a földön ülő többiekhez.

Gyermekünknek ez elég volt arra, hogy azt mondja: - “nem is olyan szörnyű ez az iskola.”

Nyugi van. Az a cél, hogy az is maradjon. Klasszikus évnyitó nem volt, az igazgatónő az aulában mondott pár szót az elsősöknek. Nem kellett ünneplő, mindenki úgy öltözött, ahogy akart.

Eddig még nem gondoltam bele, hogy bő két hónapos nyári szünet után milyen nehéz lehet elvágólag visszaülni a padba, és első naptól tanulni. Hirtelen korán kelni, reggel nyolctól délután négyig távol lenni azoktól, akikkel eddig töltötte az időt a gyerek. 

Itt sok esetben a szülők kiveszik még ezt a hetet, és segítik a gyerekek ráhangolódását. Nem akarom túlérzelmeskedni, de csodálatos azt látni, hogy nyelvtudás nélkül, teljesen egyedül egy idegen környezetben a kisgyerekünk jól érezte magát, s úgy jött haza, hogy mosolyog. 

Biztosan lesznek nehézségek, rosszabb napok, de az antré jó volt, és most ez a legfontosabb. Erre már lehet építeni.