A szolgáltatóiparban dolgozó emberek egy része a kért nem kevés díj ellenében is valahogy Istennek képzeli magát. Mindegy milyen országban élő emberekről beszélünk, ez egy habitus. Szerencsére nem mindenki ilyen. Történetesen egy kellemetlen magyarországi helyzetbe csöppentem.

Egy ügyintézői szolgáltatást szerettem volna igénybe venni. Az igen magas díjat azért gondoltam kifizetni mert azt gondoltam, hogy a profiljuk és a sok éves múltjuk okán nekik elvileg kialakultabbak a kapcsolataik, pontosabban tudják, hogy mit és hogy kell intézniük, ennek pedig ára van. A tudás hatalom, így örömmel fizetek is érte.

Amiért viszont nem fizetek szívesen, az a következő:

Egy napon megjelentem személyesen, hogy megrendeljem a szolgáltatást és kiderült, hogy két iratot leszámítva mindenem ott van ahhoz, hogy el lehessen indítani az ügyintézést. Mivel másolat is elegendő volt, azonnal utánanéztem és végül emailben minden hiányzó iratot tudtam prezentálni ott helyben. Ez egy telefonnal és két mail küldéssel együtt kb 2 percet vett igénybe. Közben kérdeztem, hogy milyen átfutási idővel számolhatok, erre csak nagyságrendi válaszokat kaptam. Majd valami olyasmit, hogy haladjunk mert nagy a sor... Hogy mi? Ez nem az én időm? Na mindegy, úgyis végeztünk.

Megegyeztünk abban, hogy hívom, amikor megyek, ezt még aznap meg is tettem. Vagyis a találkozásunkat követően egyszer már felhívtam.

Nade, mivel nem kaptam egyértelmű időpontokat és elkészülési időt, bátorkodtam az ügyintéző hölgyet a találkozás előtti napon felhívni, hátha már tud közelebbit mondani. Na, és ott elszabadult a pokol.

Kiosztott, hogy neki nincs ideje velem „ennyit” beszélni, ő már mindent elmondott korábban. (Ez volt a második telefonom.)

És higgyem el, nem akar megbántani, de rajtam kívül ezt mindenki érti...

Amúgy meg valakije haldoklik egy kórházban és különben is...

Én mindent megértek, sőt, sajnálom is ezt a történést de nekem ehhez mi közöm? Én egy ügyfél vagyok, aki fizet. Ez nem más, mint egy üzleti kapcsolat. Nagyon is megértő és elfogadó vagyok, ha nem azzal kezdik, hogy én egy barom vagyok.

Szóval nem értettem, hogy most mi is van, ezért egy ponton megkérdeztem tőle, hogy hogy jutottunk idáig? Továbbra is lekezelő, sőt kioktató maradt, mondtam neki, hogy én csak választ kértem, hátha azóta jobban látja a napját.

Még az is lehet, hogy nem minden volt tiszta számomra, mert neki ez napi rutin, nekem pedig vadi új helyzet. Ha hülye is vagyok, a díjat kifizetem. A hülye is annyit fizet, mint az okos. Ha azt mondja, hogy ezért az árért nem jár telefonos segítség, eldöntöm majd, hogy akarom-e én ezt az egészet. Érdekes, a vitánk után tudott egy elég konkrét időintervallumot mondani...

Szóval nem értem ezt a hozzáállást, nem értem, hogy miért kéne úgy éreznem, hogy szívességet tesznek nekem, miközben ez egy szolgáltatás, amit én ki is fizetek.

De lehet, hogy velem van a baj. Pár nappal korábban egy szakszervizben kellett szintén elmondanom az ügyintézőnek, hogy amit ő csinál az neki mindennapos, nekem pedig igen ritka dolog ez a helyzet, vagyis a megvető és lekezelő stílusát abba is hagyhatná és elmondhatná számomra is érthetően a dolgokat. Valahogy ezután minden rendben ment.

Értem a frusztrációt, értem a kilátástalanságot, de az emberi rosszindulatot, a direkt gonoszságot nem értem és nem is szeretném megérteni.

Szomorú vagyok. Holnap találkozom ezzel a nővel és már előre rosszul érzem magam. Én, aki fizetek.