Ha gyermeked van, az sok mindenre hat katalizátorként. Ausztriában élünk. Nem régóta, tavaly augusztusban jöttünk. A gyermekünk már túl van ez első tanéven. Már a tény is sokkoló, hogy ilyen gyorsan telik az idő, de ennél mélyebb érzést kelt bennünk a tény, hogy milyen lazán vette az akadályokat. Az első napon még csak húszig ismerte a számokat németül, be tudott mutatkozni, el tudta mondani, hogy hol lakik, mára pedig szinte úgy beszél, mint a kortársai. Mindenről. A kiejtése parádés. Megmaradt a rá jellemző kezdeményezőképessége is, így különösen izgalmas élmény őt nem csak németül csacsogni hallani, de azt is látni, hogy 4-5 osztrák barátjánál irányító szerepet is betölt. A minap is, mikor bulit tartottunk – ez a poszt tulajdonképpen emiatt készült -, a mi magyar lányunk és az itt lévő öt osztrák kisgyerek a medence mellett tartott nekünk, felnőtteknek előadást, amit a mi gyerekünk vezetett fel. Ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el, pedig az igazgató és a tanító néni is mondta, hogy év végére beszélni fog. Csak a szintjét nem tudtuk, ezen kicsit ők is meg vannak lepve, mint utóbb kiderült.
Annak, hogy gyermekünk így és ilyen gyorsan beilleszkedett, számos hozadéka van. Jönnek hozzánk a barátai s ő is eljár néhány gyerekhez. Az egyik helyi barátjánál már kétszer aludt is, egy alkalommal ő is nálunk. Nálunk, akik egy éve még nem voltunk itt, s igenis idegenek vagyunk nekik.
Amikor eljöttünk, sok helyről hallottuk, hogy majd milyen nehéz lesz a beilleszkedés. A nyelvtudás egy dolog, de az osztrák nem barátkozó. Lehet, hogy a kisváros hatása, de mi nagyobb társadalmi életet élünk itt 10 hónapja, mint „otthon”. Pedig soha nem volt kicsi a baráti körünk.
Az említett kerti partyra 6 családot hívtunk el, volt köztük egy magyar is. Egy idősebb párt a szomszédból, a velünk szemben lakó kétgyerekes csapatot, a magyar családot és három olyat, akik gyermeke egy osztályba jár a mi gyermekünkkel.
Minden család eljött s úgy tűnt, hogy jól is érzik magukat. A legutolsó ember hajnali 2-kor ment haza, a legkorábbi 11-kor. Nem volt feszengés, nem volt kérdés. Ettünk, ittunk, jót mulattunk.
Az est folyamán a közvetlen szomszéd férfitagja megkérdezte tőlem, hogy, az itteni osztrákok ugye már régi barátaink? Nem, mondtam, őket itt ismertük meg. Az összeset? - kérdezte tovább némi elismeréssel a hangjában. Mondom, igen, kb az év második felétől vagyunk kapcsolatban.
És a magyar család, ők biztosan régi barátok, ugye? Hát nem, mondtam, őket is innen ismerjük. Annyi, hogy velük kicsit korábban indult az összejárás és előrébb is járnak a barátság létránkon de újak ők is.
Ha neki új volt ez az élmény, képzelhetitek, hogy nekünk mennyire az volt.
S ha ez még nem lenne elég...
A buli során kiderült, hogy másnap koncertre megyünk. Az egyik anyuka nagyon lelkes lett, egyúttal sajnálta hogy ő lemarad róla. Spontán jött, de mondtam neki, hogy akár el is jöhet velünk. Vagy találkozhatunk ott is, Bécstől egy órára lesz a koncert. Kérdezte hogy nézne ki, ha velünk jönne.
Háát, mondtam, elég zúzósan, mert ugye a koncert csak este lesz, de mi reggel elindulunk a gyermekünkkel a Balcsira a mamához, ott leszünk egy kicsit, aztán megyünk vissza csak Ausztriába a fesztiválra. Ez így kb azt jelenti, ha velünk jön, reggel 9-től kb hajlani 2-ig leszünk együtt, a legtöbb időt összezárva az autóban. Azt hittem, hogy elkedvetlenítettem, de nem. Ott helyben nézett jegyet, megvette és másnap felvettük a főutcában lévő kávézó előtt. A nap remekül, már-már barátian telt. Igazából nem is találok szavakat rá, hogy milyen egyszerűen ment. Ja, és ő az az anyuka volt, akivel a mi bulink előtt csak köszöntünk egymásnak.
Nem tudom, hogy ez mennyire általános, nem tudom, hogy más miért nem ezt éli meg, azt viszont tudom, hogy nagyon hálásak vagyunk a környezetünknek, akik segítik a beilleszkedésünket, s egyúttal magunkra is büszkék vagyunk, hogy nyitottak, kezdeményezők vagyunk és nem megyünk mindenáron alájuk csak azért, mert mi vagyunk az újak. Szemlátomást működik a dolog.
Ha eddig nem éreztük volna magunkat jól, ami nem igaz: mostanra szinte itt vagyunk otthon.