Az elmúlt 38 évben szinte alig találkoztam az apámmal. Amikor pont ennyi évvel ezelőtt elhagyta anyukámat egy nemzésre képtelen nőért, a szívét is megkeményítette. Nem mutatott lelkifurdalást, hogy anyukámat három kisgyerekkel – 6, 4 és 3 éves – hagyta magára, elkezdte élni az immár gyerektéren biztonságos hedonista életét. Az egész gyermekkorom azzal telt, hogy próbáltam hozzá közel férkőzni de mindig falba ütköztem. Testvéreim szintúgy. Őt az sem rázta meg, hogy az anyánk végül annyira nem tudott mit kezdeni a helyzettel, hogy elvettek tőle és nevelőotthonba kerültünk. Aztán sok év után elfogadtam, valamennyire feldolgoztam a dolgot, amiben a társam, életem értelme nagyon sokat segített. Új családot alkottunk, igyekeztünk szüleink hibáiból tanulni, s hinni benne, hogy mi majd jobb szülők leszünk. Remélem, hogy így van.

8 évvel ezelőtt megszületett a gyermekünk. Én soha nem beszéltem neki az apámról, sok jót nem tudtam volna mondani. Aztán tavaly november közepén bekérdezett:

- Neked meghalt az apukád?

Teljesen jogos volt a kérdés, de egy kicsit lefagytam.

– Nem, dehogy, él...

Ok, - folytatta – miért nem láttam még?

Magamhoz öleltem és mondtam neki náhány számára is emészthető részletet. Azt reméltem, hogy elég nagy hatása volt az előadásomnak és itt vége is lesz, de persze nem így lett.

Pár perccel később jött a sokk. – Én szeretnék vele találkozni. Elmegyünk hozzá Karácsonykor?

Oh. És megint csak Oh.

Nyeltem egyet, majd ezt mondtam neki:

- Neked minden jogod meg van ahhoz, hogy találkozzatok, ő a nagyapád, megszervezem a dolgot.

Napokig rágódtam, nem tudtam rávenni magam. Majd gyermekem újra rákérdezett. – Na, beszéltetek már? Megyünk Karácsonykor?

Nem volt mit tenni, aznap délelőtt, míg ő a suliban volt, felhívtam őket. Nem részletezem ezt tovább, de a lényeg, hogy találkoztunk. Kicsit mindenki zavarban volt, de mindent összevetve egész jól sikerült. Benne volt, hogy még lehetnek közös találkozók, hogy Húsvétkor vagy nyáron elmehetünk újra egy kicsit...

Aztán január 10-én apám kórházba került. Egyre másra derültek ki a nagyobbnál nagyobb bajok, 28 napos kórházi léte során talán 3-4 napot volt osztályon, az idő nagyrészét műtőben és az intenzíven töltötte.

Ausztriában élek, nem tudtam – nem is akartam - korábban megoldani, de február 20-án délután meglátogattam. Mint kiderült, már osztályon tudtam vele találkozni, aznap reggel vitték át az intenzívről.

Egyedül volt a kórteremben, szó szerint kiterítve, mellkasszorítóban takaró nélkül és egy nagy pelenkában. Sokkolt a látvány és furcsa érzéseim adódtak. Itt vagyok egy általam szinte soha sem ismert férfival, aki velem kapcsolatban hasonlókat érezhet. Zavarban volt ő is, én is. Aztán furcsa mód az ott töltött kb. 38 perc úgy telt, ahogy az elmúlt 38 évnek telnie kellett volna.

Fogta a kezem, puszilgatta, nem akart elengedni. Elmondta, hogy szeret és mondjam meg a testvéreimnek is, hogy szereti őket. Mondta, hogy fél a haláltól. Biztattam, mondtam, hogy azzal, hogy kikerült az intenzívről, a nehezén már túl van, innen kezdve kell még egy nagyot küzdeni, hogy mihamarabb felépüljön és pikk-pakk otthon lesz. Ő is így remélte. Majd megbeszéltük, hogy tavasszal találkozunk nagycsaládilag, mert nagyon örülne neki. Soha nem volt ilyen érzelmes, ilyen kitárulkozó. Még nagyon gyenge volt, ezért a nővér által hozott tápszerrel és vízzel itattam, nevetgéltünk, hogy nem ihatja túl gyorsan a neki ízletes csokis italt, mert meghajthatja, de csak kikönyörgött egy újabb adagot és ezen a körülmények ellenére is jót derültünk. Megpusziltam a homlokát, az arcát, elmondtam, hogy mi is szeretjük, majd eljöttem. A kocsiból még felhívtam a testvéreimet és elmondtam apám üzenetét, majd azon elmélkedtünk, hogy tavasszal, mikor már jobban lesz, majd mondja-e újra?

Másnap egész nap dolgoztam, délután a szállásomom ért utol a felesége hívása.

Szia – mondta, azért hívlak, mert apukád ma délután meghalt.

Lefagytam. De hiszen én tegnap még beszéltem vele, teljesen magánál volt.

Később azt is megtudtam, hogy velem beszélt utoljára. Megvárt. Ezt a legnehezebb feldolgozni. Délután már nem volt nála más, reggel pedig már nem volt eszméleténél, mikor a felesége bement hozzá. Aztán olyan délután négy körül ment el. Örökre.

Most a temetésre készülök. El szeretném mondani, hogy megbocsátottam számos dolgot, de felejteni nem tudok. Nem tudom elfelejteni, amikor...

• a korábban megbeszélt időpontban olyan 8 évesen, magammal húzva a tesóimat az ajtón lévő kisablakot a feleség kinyitja, majd közli, hogy apátok nincs itthon, menjetek szépen haza. A kisablak villámgyors becsapása előtt még láttam apámat átsurranni a konyhába...
• már 3 hónapja voltunk nevelőotthonban, mikor kiderült, hogy apánk oda szállít húsárút. Egy alkalommal a konyhás néni nem engedte el, míg valamelyikünkkel nem találkozik, végül engem hívtak fel a suliból. Nem emlékszem sok mindenre abból a találkozásból de azt később megtudtam, hogy már nem ő szállítja a húst, átkérette magát egy másik járatra...
• álltam a buszmegállóban, ő épp arra jött a teherautóval, amit vezetett, intettem neki, ő a szemembe nézett és ment tovább...
• hogy több alkalommal említette, hogy ő az állatokat jobban szereti az embereknél...
• hogy szentül hitte – mert kimondta -, hogy a gyerektartás megfizetésével tulajdonképpen ő letudta a feladatát (az csak mellékes epizód, hogy nem gyakran fizetett, inkább nem, mint igen)
• hogy nem volt ott a szerelmi csalódásoknál, az iskolai problémáknál, a színházi –és médiasikereimnél, a gyermekünk születésénél, hogy soha nem látta az otthonunkat, hogy soha nem hívott, soha nem keresett...

Halottról jót vagy semmit. Tudom. Ahogy azt is, hogy ez ki kellett írnom magamból. Így valamivel könnyebb. A temetést nem várom, szívem szerint el se mennék. Persze ott leszek. De mi leszünk a szegény gyerekek, akikről a legtöbben nem tudnak semmit, s nekem nem lesz kedvem és időm elmondani, hogy milyen egyedül voltunk szülők nélkül. Aztán a sors vagy a jó Isten úgy alakította, hogy én legyek apámmal az utolsó óráiban, én legyek az utolsó képe.

38 percben megtapasztalhattam, hogy miről maradtam le az elmúlt 38 évben s ezért valahol hálás vagyok. Így tiszta szívemből kívánhatom: Apám, nyugodj békében!