Azon a napon költöztünk ki. Sok hónap előkészület után megléptük, kint vagyunk. Igen, mi is. Kérdezték sokan, hogy na de Ti miért? Hiszen nektek itthon is jó - mondták a barátok, ismerősök, kedves családtagok! Igen, valóban megéltünk, utazni is volt pénz, a gyerek is kapott új dolgokat, anyagiak terén alapvetően valóban nem volt panasz. De a pénz nem minden: kell, hogy érezd a nyugalmat, a békét, a kiszámíthatóságot, a jövőt. Mondhatnánk, hogy ezek nagy szavak. Addig azok, míg szembe nem jön alig 300 km-rel arrébb a következő kis szitu.

Mint mondtam, aznap költöztünk. Nagy volt a hajcihő, pakoltuk a bérleménybe az otthonról hozott életünk tárgyait. A lelkünk nehezebb dió, annak áthozatala még egy kis ideig eltart majd, ez tény.

Ahogy az is, hogy a nagy pakolásban a pince legalsó, a többitől eltérő méretű lépcsőjén három zsákkal a kezemben leestem, aminek a jobb bokám látta a kárát. (Ezotériában erős olvasóim most biztosan egyből megállapítják, hogy a jobb láb a jövőtől való félelem - s én ezzel nem is akarnék vitatkozni, bizonyosan van benne valami. A szép, új világot is meg kell szokni.)

Az eset kora délután történt, estére azonban már látszott, hogy egy kicsit komolyabb a baj, így megnéztük, hogy hol a legközelebbi kórház. Olyan 21:30 körül érkeztünk, a betegfelvevő bácsi az Európai egészségkártyámra magyar nyelven is kitölthető regisztrációs iratot adott, majd begépelte a kapott adatokat és elküldött a nyolcas ajtóhoz. 

Tény, hogy nem voltak sokan, de olyan jó 5 perc után behívtak. Nem várattak csak azért meg nincs kint tömeg.  A doki nagyon akkurátusan megnézte  a lábam, forgatta, húzta, nézegette, majd elküldött röntgenre. Nem, az nem lehet, hogy csak úgy átsétáljak a ki tudja mi van lábammal a túloldalra: a nővérke hozott egy tolókocsit és abban kerültem az röntgen feliratú ajtó elé. Kb. 3 perc várakozás után a vizsgálat maga olyan 4 percet vett igénybe. Tolókocsival vissza az orvoshoz, az ajtó előtt újabb 3 perc, majd behívott és elmondta, hogy mit lát a képen.

Úgy ítélte meg, hogy erre gipsz kell, így át is gurítottak a szomszédos szobába, ahol a gipszelő azonnal meg is kezdte a munkát. Közben a doki is bejött és váltottak pár szót a lábamról. Furcsa érzés volt, hogy az orvos és a gipszelő is kedves, már-már humoros volt - velünk is -, annak ellenére, hogy ekkor már elmúlt este tíz óra.

A gipszelés után bejött egy szintén nagyon kedves hölgy, aki elmondta, hogy most egy trombózis elleni injekciót ad a combomba, a dokitól kapok majd egy receptet, amit ha kiváltottam, a többi gipszes napra majd magamnak kell beadnom a szurikat.

Ezzel egyidejűleg megkérdezte a hölgy, hogy van-e mankóm? Mondtam, hogy nincs. Ok, akkor ő hoz, mondta, majd elment, s egy perc múlva egy pár jó kis könyökmankóval tért vissza. Ez ugyan nem ingyenes - mondta, itt ez a csekk, 5 napon belül legyek kedves kifizetni. (Otthon ez úgy zajlana, hogy szerezzek be egyet, jó esetben adna hozzá receptet. A kórházban pedig úgy adták oda a vadi zsír mankókat a magyarnak, hogy elhitték, be fogja fizeti a 25 Eurós csekket.)

Na jó, kész a gipsz, mi a következő lépés? Lehet menni, nem igaz? Hát nem. A gipszelést követően az orvos egy újabb röntgent kért, meg akarta nézni, hogy így már jól tart-e a bokám? Vagyis irány a röntgen újra. A korábbi hölgy megint vagy 2 percet váratott s kb ennyi idő alatt le is fotózta az immár gipszelt lábam.

Újra vissza a nyolcas szoba elé, ahol hitetlenkedve ültünk, hogy ennyi dolog történik velem ennyi idő alatt, majd már be is szólítottak. 

Az orvos elmondta, hogy minden ok, egy hétig marad rajtam a gipsz, utána vár vissza kontrollra. Adott még egy recepted a szuriról és egy doboz gyulladáscsökkentőről.

Az egész művelet a Grüss Gott-tól az Auf Wiedersehen-ig 44 percig tartott.

Csak még egyszer, mi is történt ennyi idő - 44 perc - alatt?

• Bejelentkezés a pultnál magyarként Európai egészségkártyával 
• Konzultáció az orvossal 1.
• Röntgen 1.
• Konzultáció az orvossal 2.
• Gipsz a lábra
• Injekció a combba
• Mankó megkapása
• Csekk átvétele
• Konzultáció az orvossal 3.
• Röntgen 2.
• Konzultáció az orvossal 4.
• Receptek és lelet átvétele
• Viszlát!

Egy hét múlva a kontroll kicsit tovább tartott, olyan 65 perc lehetett mindennel együtt., mert vagy negyvenen vártunk a sorunkra DE! Az 5 hétig hordandó bokavédőt szintén ott kaptam meg, nem küldtek szanaszét beszerezni. 

Nem akarok rossz fej lenni, de tud-e nekem bárki Magyarországon mutatni egy olyan állami kórházat, ahol ügyletben ennyi ellátással 44 perc alatt elkészülök úgy, hogy nem kell jattolnom? 

Aznap költöztünk. Azt gondolom, hogy a legjobb döntés volt. S az ilyen szitukkal a lelkünk is könnyebben alkalmazkodik majd a változáshoz.

A csatolt fotó a kórház folyosói automatájáról készült. Ez már tényleg no comment!

Hogy telt az elmúlt éved? Mi volt benne a jó, s mi a rossz? Mit dobnál ki és felejtenéd el örökre? Mit viszel tovább mert a jó, az építő irányt képviselte az életedben?

Ilyenkor év elején számot vetünk, van, aki új vagy régen is vágyott, de még ki nem próbált ígérteket fogalmaz meg. A legtöbben igyekeznek is ezeket betartani, ezen új irányoktól remélve a jobb életet. Aztán, ha nem jön össze, jön a kesergés. Miért nem tudom megvalósítani, miért nem tudok leszokni, miért nem kapok kellő segítséget...

Hiszem, hogy elménk hatalma megkérdőjelezhetetlen: amit eltervezünk, amit komolyan akarunk, amiről igazán meg vagyunk győződve, sikerül fog. De el kell engedni hozzá a múltat. Nem lehet folyton azon rágódni, hogy miért nem sikerült valami korábban, mert akkor soha nem fogunk a jelenben élni. A múltból lehet tanulni, sőt, kell is, de arra hivatkozva egy helyben toporogni nem szerencsés. Pont így van a jövővel is. Ha mindig azon jár az eszünk, hogy mi lesz ekkor, meg akkor, szintén a jelent űzzük ki a mindennapjainkból. Soha nem volt akkora szükség megélni a pillanatot, mint most. Élj a mának! Vedd észre a szépet, a jót, a szeretetet és a kedvességet. S persze vannak kevésbé jó pillanatok, sőt akár nagyon rosszak is, de ezeket is a jelenben kell kezelni. Ha elengedjük a múlt keserveit és a jövőtől való félelmet, kiderül, hogy milyen szép körülöttünk a világ. Lehet fanyalogni, hogy ezt most miért írom, de azt hiszem megér egy próbát. J Add át magad a mának, élvezz minden dolgot, amit épp csinálsz, s ezzel a rohanó napjaid meghosszabodnak kicsit, s talán nem érzed majd, hogy elszalad melletted az élet. Szép napot, szép pillanatokat kívánok!

Bármennyire is azt hiszed, hogy nincs súlya, jelentősége a kimondott szavaidnak, de tudd: ez nem igaz!

Vagyis, amikor azt mondod a hintázni tanuló gyerekednek, aki nem boldogul, hogy nézze a  mellette hintázó másikat, aki elég ügyes, az még ok. De mikor a gyereked ezek után sem tudja ellökni magát és közli, hogy nem megy neki, lehet, hogy nem jó, ha azt mondod válaszul: Azért nem megy, mert béna vagy!

Azért nem megy, mert béna vagy!

Hallod ezt? Hallod, hogy te, az anyja, te akitől függ a ötévesed, te, aki elvileg irányítod és orientálod, épp ledegradáltad őt? 

Vágod, hogy ha ez így marad, akkor ez a gyerek majd soha nem mer semmit kipróbálni, soha nem lesz elég önbizalma? Hiszen honnan is lenne? A saját anyja bénának tartja. Kishitű, önmagát szeretni képtelen felnőtt lesz belőle. És bármilyen hihetetlen, elég hozzá ez az egy mondat. 

Azért nem megy, mert béna vagy!

Rád, a felnőttre, milyen hatással volna egy ilyen mondat? És ki tudna vele a leginkább megbántani? 

Lehet, hogy nem direkt csinálod, lehet, hogy ezt hoztad te is otthonról, de tudd: változtatni nem késő, csak akarni kell.

Szóval hogy szól helyesen a fenti kidobni való mondat? 

Minden rendben kicsim, még nem tudod, de egyrészt segítek, másrészt adj időt magadnak, menni fog az hamarosan, hidd el!

Hiszen már olyan sokat tettél a kapcsolatotok megmentéséért! Most hirtelen nem tudnád - nem is akarnád -  felsorolni, hogy miket is pontosan, de biztos, hogy sokkal többet, mint, ami szerinted még ok. Hibáztasd csak továbbra is a másikat, soha ne nézz magadba és tudd, neked minden jár! A figyelem, a szeretet, az odaadás. És semmit, de semmit nem kell érte tenned. Tényleg: soha, semmit. Különben is, olyan megalázó. Mármint kuncsorogni a szeretetért. Amúgy meg minek faggatnád állandóan, hogy mi a baja, ha akarná, már rég elmondta volna, nem? Jobb, ha nem is kérdezed, abból csak újabb vita lesz. Ja, és ami a legdurvább, mostanában képben van, hogy esetleg egy szakember, egy külső szem…, Jézusom, még mit nem? Hogy egy vadidegen turkáljon az életedben? Skandalum! 

Már alig beszéltek, nem nevettek együtt, hatalmas falakat húztatok magatok köré. Kéne valamit lépni, jó lenne megint úgy élni, mint régen, de az sok munka, az nehéz. Ki lépjen előszőr, ki adja fel önmagát? Nehogy már megint én engedjek, nehogy már megint én keccsöljek a szeretetéért! Ismerős gondolatok, ugye?

Rossz hírem van. A megoldáshoz ketten kelletek, ugyanis a galibát is ketten okoztátok. Kifogás, nyígás, hiszti van bőven. Erő és kedv persze nincs, az olyan melós. Azt hiszed, hogy egy másik oldalán majd jobb lesz? Óriási tévedés. Az a helyzet, hogy ha te nem változol, pont azokat a működésképtelen ötleteidet viszed majd oda is és csak idő kérdése az ottani robbanás.

Eddig mindenki látszólag megértő volt veled, elfogadta a kifogásaid. Elárulom, hogy az emberek nem szeretnek vitatkozni, így tudd, nem megértők voltak, egyszerűen nem érdekelte őket a bajod. Van nekik is elég, miért vennék másét is magukra. Azt sem vállalják, hogy az ellenkező véleményük miatt elfordulj tőlük is, így látszólag veled értenek egyet .

Jó lenne, ha látnád, hogy Te mit tehetsz hozzá ahhoz, hogy jobb legyen az életetek. Hiszti off, munkára fel!