Bécs mellett élünk, a mindennapi teendők miatt elég keveset járok be a városba. Most, hogy már az egész város tele van adventi vásárokkal, s mert be kell szerezni ezt-azt az ünnepekre, elmentem a Naschmarktra, mert egy bizonyos, ott biztosan beszerezhető dolgot kerestem. (A Naschmarkt egy piac két metrómegálló között a felszínen. Igen kedvelt turistalátványosság. Jellemzően a keleti irány dominál. Humusztól és olívabogyótól kezdve a szárított gyümölcsökön át a húsokig, halakig mindent árulnak, apró ajándéktárgyak, bőrárúk és némi ruhanemű is beszerezhető.)
Ahhoz képest, hogy péntek délelőtt érkeztem elég sokan voltak, így nem mindig tudtam a sorban ütemesen haladni.
Egy ponton még inkább összeverődtek az emberek és többedmagammal arra lettem figyelmes, hogy óriási a kiabálás. Na de egy kis kiabálás a zömmel keleti (pl. török, arab) eladókkal bíró piacon nem ritka, sőt, hiszen folyamatosan kóstoltatnak, hogy nála vedd meg a dolgod, azt pedig halkan nem igen lehet. De ez valahogy másnak tűnt. Elkezdtem a hang irányába menni. Olyan közel sikerült jutnom, hogy a vita gócpontja mellett találtam magam. Látva a szitut, amint lehetett el is vonultam pár hasonlóan megrémült emberrel együtt a legközelebbi kereszteződéshez. A jelenet persze innen is jól kivehető volt, annyi különbséggel, hogy némiképp biztonságban éreztük magunkat.
Hogy pontosan hogy indult a vita, nem tudom. Azt láttam, hogy egy olyan közel 50 éves, nagyon csinosan felöltözött, kalapot és bőrkesztyűt viselő osztrák ember (a vevő) és a szárított gyümölcs pult mögött álló erősen töröknek kinéző fiatalember (az eladó) önmagából teljesen kifordulva üvölt egymással németül. Valami olyan lehetett - ahogy próbáltam kivenni a veszekedésüket - , hogy a vásárló úriember hozzáért a gyümölcshöz – amit nem szabad -, majd még talán valamit be is szólt az eladónak és távozni készült. Az eladó mondta neki, hogy nem kéne piszkálni a dolgokat, ha nem veszi meg, pláne nem mert így nem tudja eladni másnak. Innen kezdve aztán elszabadult a pokol. A vásárló minősíthetetlen hangnemben és hangszínben, fenyegető gesztusokat téve pocskondiázta az eladót. Az eladó sem fogta vissza magát, továbbra is kiállt amellett, hogy az áruhoz nem nyúlkálunk. És ezen a ponton történt egy olyan dolog, amit én az elmúlt 24 év alatt, amióta kijárok ebbe a városba, nem láttam és nem hallottam.
A vevő egyszer csak azt kiabálta az eladónak: - Én osztrák vagyok! Erre az eladó, mondta hogy ő is az. A vevő ismét visszavágva közölte a törökkel - aki pont olyan akcentus nélkül nyomta a nyelvet és érződött, hogy talán már ide is született -, hogy márpedig ő is osztrák. Ekkorra megjelentek az eladót segítő más árusok, akik közül egy férfi kifejezetten arra törekedett, hogy nyugodjanak le a kedélyek. Ez annyira nem sikerült, hogy a vevő elkezdett összeverekedni vele. Egy kicsit nekinyomultak a szemben lévő üvegpultnak, páran felsikítottak a közelben, bennem is kicsit meghűt a vér az indulatokat érezvén, mikor a vevő elkezdett kiabálni, hogy Hilfe, hilfe! Kérdezték tőle, hogy milyen segítséget kérsz ember, Te kezdted és még most sem mész el, mi a célod ezzel az egésszel?
És akkor az eladó úgy döntött, hogy tárcsázza a rendőrséget és ezt elmondta a vevőnek is. A többiek is helyeseltek, úgy tűnt, hogy ezt már csak ilyen segítséggel lehet rendbe tenni. A vevő előszőr ezzel teljesen egyetértett, majd igen hamar elkezdett kellemesebb hangon beszélni az eladóval és a segítségére siető férfiakkal. Lassan lecsendesedtek az indulatok, az eladó nem hívta a zsarukat, a vevő meghallgatta az eladó álláspontját majd elnézést kérve távozott.
Mi, akik körülöttük álltunk, hagytuk a vevőt elsietni, többen értetlenül összenéztünk, az árusok folytatták a munkát s mi is mentünk az utunkra.
Nem szeretném megfejteni a történetet, át is adom a szót a kedves olvasónak.
