Azon a napon költöztünk ki. Sok hónap előkészület után megléptük, kint vagyunk. Igen, mi is. Kérdezték sokan, hogy na de Ti miért? Hiszen nektek itthon is jó - mondták a barátok, ismerősök, kedves családtagok! Igen, valóban megéltünk, utazni is volt pénz, a gyerek is kapott új dolgokat, anyagiak terén alapvetően valóban nem volt panasz. De a pénz nem minden: kell, hogy érezd a nyugalmat, a békét, a kiszámíthatóságot, a jövőt. Mondhatnánk, hogy ezek nagy szavak. Addig azok, míg szembe nem jön alig 300 km-rel arrébb a következő kis szitu.
Mint mondtam, aznap költöztünk. Nagy volt a hajcihő, pakoltuk a bérleménybe az otthonról hozott életünk tárgyait. A lelkünk nehezebb dió, annak áthozatala még egy kis ideig eltart majd, ez tény.
Ahogy az is, hogy a nagy pakolásban a pince legalsó, a többitől eltérő méretű lépcsőjén három zsákkal a kezemben leestem, aminek a jobb bokám látta a kárát. (Ezotériában erős olvasóim most biztosan egyből megállapítják, hogy a jobb láb a jövőtől való félelem - s én ezzel nem is akarnék vitatkozni, bizonyosan van benne valami. A szép, új világot is meg kell szokni.)
Az eset kora délután történt, estére azonban már látszott, hogy egy kicsit komolyabb a baj, így megnéztük, hogy hol a legközelebbi kórház. Olyan 21:30 körül érkeztünk, a betegfelvevő bácsi az Európai egészségkártyámra magyar nyelven is kitölthető regisztrációs iratot adott, majd begépelte a kapott adatokat és elküldött a nyolcas ajtóhoz.
Tény, hogy nem voltak sokan, de olyan jó 5 perc után behívtak. Nem várattak csak azért meg nincs kint tömeg. A doki nagyon akkurátusan megnézte a lábam, forgatta, húzta, nézegette, majd elküldött röntgenre. Nem, az nem lehet, hogy csak úgy átsétáljak a ki tudja mi van lábammal a túloldalra: a nővérke hozott egy tolókocsit és abban kerültem az röntgen feliratú ajtó elé. Kb. 3 perc várakozás után a vizsgálat maga olyan 4 percet vett igénybe. Tolókocsival vissza az orvoshoz, az ajtó előtt újabb 3 perc, majd behívott és elmondta, hogy mit lát a képen.
Úgy ítélte meg, hogy erre gipsz kell, így át is gurítottak a szomszédos szobába, ahol a gipszelő azonnal meg is kezdte a munkát. Közben a doki is bejött és váltottak pár szót a lábamról. Furcsa érzés volt, hogy az orvos és a gipszelő is kedves, már-már humoros volt - velünk is -, annak ellenére, hogy ekkor már elmúlt este tíz óra.
A gipszelés után bejött egy szintén nagyon kedves hölgy, aki elmondta, hogy most egy trombózis elleni injekciót ad a combomba, a dokitól kapok majd egy receptet, amit ha kiváltottam, a többi gipszes napra majd magamnak kell beadnom a szurikat.
Ezzel egyidejűleg megkérdezte a hölgy, hogy van-e mankóm? Mondtam, hogy nincs. Ok, akkor ő hoz, mondta, majd elment, s egy perc múlva egy pár jó kis könyökmankóval tért vissza. Ez ugyan nem ingyenes - mondta, itt ez a csekk, 5 napon belül legyek kedves kifizetni. (Otthon ez úgy zajlana, hogy szerezzek be egyet, jó esetben adna hozzá receptet. A kórházban pedig úgy adták oda a vadi zsír mankókat a magyarnak, hogy elhitték, be fogja fizeti a 25 Eurós csekket.)
Na jó, kész a gipsz, mi a következő lépés? Lehet menni, nem igaz? Hát nem. A gipszelést követően az orvos egy újabb röntgent kért, meg akarta nézni, hogy így már jól tart-e a bokám? Vagyis irány a röntgen újra. A korábbi hölgy megint vagy 2 percet váratott s kb ennyi idő alatt le is fotózta az immár gipszelt lábam.
Újra vissza a nyolcas szoba elé, ahol hitetlenkedve ültünk, hogy ennyi dolog történik velem ennyi idő alatt, majd már be is szólítottak.
Az orvos elmondta, hogy minden ok, egy hétig marad rajtam a gipsz, utána vár vissza kontrollra. Adott még egy recepted a szuriról és egy doboz gyulladáscsökkentőről.
Az egész művelet a Grüss Gott-tól az Auf Wiedersehen-ig 44 percig tartott.
Csak még egyszer, mi is történt ennyi idő - 44 perc - alatt?
- Bejelentkezés a pultnál magyarként Európai egészségkártyával
- Konzultáció az orvossal 1.
- Röntgen 1.
- Konzultáció az orvossal 2.
- Gipsz a lábra
- Injekció a combba
- Mankó megkapása
- Csekk átvétele
- Konzultáció az orvossal 3.
- Röntgen 2.
- Konzultáció az orvossal 4.
- Receptek és lelet átvétele
- Viszlát!
Egy hét múlva a kontroll kicsit tovább tartott, olyan 65 perc lehetett mindennel együtt., mert vagy negyvenen vártunk a sorunkra DE! Az 5 hétig hordandó bokavédőt szintén ott kaptam meg, nem küldtek szanaszét beszerezni.
Nem akarok rossz fej lenni, de tud-e nekem bárki Magyarországon mutatni egy olyan állami kórházat, ahol ügyletben ennyi ellátással 44 perc alatt elkészülök úgy, hogy nem kell jattolnom?
Aznap költöztünk. Azt gondolom, hogy a legjobb döntés volt. S az ilyen szitukkal a lelkünk is könnyebben alkalmazkodik majd a változáshoz.
A csatolt fotó a kórház folyosói automatájáról készült. Ez már tényleg no comment!
